Hogyan emelte Hollywood piedesztálra a szerencsejátékos archetípusát? A westernfilmek sztereotípiái nem sok jóval kecsegtetnek.
A szerencsejáték sztereotípiák kapcsán életre hívott sorozatunk első részéből kiderült, a múlt század vizuális kultúrája nem lustálkodott, ha a kártyások életét kellett felvázolnia. Nagy költségvetésű szuperprodukciók és színészóriások tűntek fel, majd tova, ahogy a kontúrok egyre változtak.
Ma már különösebb veszélyérzet nélkül szóba lehet hozni a szerencse alapú stratégiai játékok valamelyikét, nem szégyen számított kockázatok mentén keresni mindennapi betevőnket. Úgy száz évvel ezelőtt azonban egész másképp álltak a dolgok, a szerencsejáték megítélése évtizedeken keresztül formálódott, változott, ám jellemzően az alkoholfogyasztáshoz hasonló, káros és romboló szenvedélyként került bemutatásra. Éppen ezért talán nem csoda, hogy a filmvászonról visszaköszönő korai gondolkodásmód sztereotípiáit képviselő karakterekre általában csak mellékszerepet osztottak.
Érthető, hiszen a szóban forgó, korai westernfilmek szinte kőbe vésett kliséi, jobbára ugyanazon mederben sodródtak. Akkoriban a hangsúlyt - éppen a vizualitás újdonsága miatt - a kötelező elemekre helyezték, s nem volt helye még a forradalmi témaválasztásnak, vagy a vezérmotívumot újító hangsúlyáthelyezéssel megbontó rendezői koncepciónak.
A századelőn így jellemzően még az ember és a természet harca állt a középpontban, a vásznon is inkább csak folyókkal küzdő karavánok, fogataikat óvó telepesek imbolyogtak a szürke különböző árnyalataiban. Ekkoriban még nem tűnt ki a vadregényes romantika kötelező elemei közül a mások boldogulásán élősködő szerencsejátékos archetípusa. Az indiánok és aranyásók - a szerencsevadász kliséjének egy korai formája - témájának felfedezésekor is érdekesebbnek bizonyultak a vadregényes táj díszletei előtt kibontakozó csaták. A festett őslakóktól hemzsegő erdők, és a puskaropogástól visszhangzó ormok között pedig a hamiskártyások jobbára afféle kötelező show-elemként tűntek fel, akárcsak a kocsmai verekedés, vagy az ekhós szekér.
Később aztán a fenti motívumok háttérbe szorultak. A forgatókönyvírótól átvette őket a kellékes, és a deszkákból összetákolt díszletekhez hasonlóan, innentől inkább csak a hangulat kedvéért aggatták fel őket. Majd beköszöntött a western aranykora.
A hegyvidékeken lövöldöző vadembereket fekete kalapos cowboyok és aranyfogú nyerészkedők váltották, a fehér kalapos pisztolyhősök oldalán pedig megjelentek a sheriffek és a békebírók. Ők azonban már városokban laktak, így a konfliktusok bekerültek poros utcák és füstös szalonok díszletei közé, végre-valahára megnyitva az utat a szerencsejátékosok előtt.
A figura, mint írtuk általában mellékszereplőként tűnt fel, piszkos, ápolatlan mihaszna, vagy végletekig kimosakodott hamiskártyás képében. Az ötlapos, cserélgetős póker ősi változatai - ahol még nem használtak figurás lapokat - vagy a nyílt lapos stud innentől minden szalon elengedhetetlen tartozékává lépett elő. Főszerepbe viszont szinte soha nem került.
Aztán megjelentek a valódi történelmet alapul vevő alkotások, amelyekben az írók felfedezték, hogy a vadnyugat igazi, híres alakjai szinte mind hódoltak a kártya, vagy a kocka szenvedélyének. Feltűnt Wild Bill Hickok - akit a halott ember lapja kapcsán emlegettünk - és Wyatt Earp. Vagy utóbbi legjobb barátja, a vadnyugat egyik legnépszerűbb játékaként ismert faro-osztóként is elhíresült Doc Holiday. Valamennyien ügyes kártyások hírében álltak, amellett, hogy alapvetően pisztolyhősként, vagy sheriffként keresték a kenyerüket. Ez a tény is jól mutatja a vadnyugati kártyapartik kapcsán szép lassan kialakuló közmegegyezést, miszerint a legtöbb játék előbb-utóbb vérengzésbe fullad. Nem csoda, hiszen a technikai feltételekből adódó csalási lehetőségek törvényszerűen félreértésekhez vezethettek. A kor higiéniai és táplálkozási szokásaiból kifolyólag széles körben jelen lévő alkoholizmus könnyen felgyorsította az eseményeket, a laza fegyverviselési szabályok pedig az erőszakot nem ritkán halálos mederbe terelték. A vadnyugat kíméletlen és bizalmatlan világában nem volt különösebben meglepő tehát, ha egy-egy bad beat, vagy vitatható leosztás végén a coltok és a puskák tettek véres igazságot.
A westernfilmek amint látjuk, nem sok jóval kecsegtetnek a szerencsejáték és a póker megítélésének szempontjából. A kártyaasztalnál ülők ittasak, nyomorultak, csalnak vagy vesztenek, és előbb-utóbb egy vita hevében elhullanak. Nyoma sincs még a hosszú távú döntéseken alapuló stratégiának, a kockázat minimalizálásának, vagy éppen a banki esélyek és a pozíciós játék koncepciójának. Volt tehát mit ledolgozniuk az elkövetkező koroknak és a vizuális kultúrával foglalkozó szakembereknek.
Folytatása következik
Mezősi Tamás
